Kint hideg van, még havazást is mondtak mára. December 26. van Szerda.  Már egy hónapja megterveztük az utazást, reggeli után indulunk. Lassan kész vagyok a pakolással és már ébredezik a család is.

A reggeliző asztal megterítve, három kistányér, rajta a lágytojástartó, kés, villa, kiskanál. Kakaós bögrék és a narancslés poharak a helyükön. A kenyeres kosárban friss zsemle, és felszeletelt kenyér. Vaj, fűszervaj, lekvár, szalámik, sült bacon sült paprikával. Az asztal közepén az adventi koszorú, megszokásból meggyújtom rajta a gyertyákat. A szalvétákat még megigazítom, és megyek megmelegíteni a tejet a kakaó készítéséhez.

Kisfiam trappol lefele az emeletről, pizsamában, zokni és papucs nélkül. Az utolsó lépcsőket már nem érintve repül a karjaimba. 

  -     Jó reggelt! Szeretlek! Éhes vagyok! Anyaaa, kapcsold be a fényeket a karácsonyfán, légyszííí! – és egy    

         cuppanós puszi után már fut is az asztalhoz, hogy elkezdhesse pirítani a kenyereket.

 -     Jó reggelt! Én is szeretlek! Apa hol van? – kérdezem, és már viszem is be a közben elkészült kakaót az   

          asztalra.

-      Itt vagyok! Jó reggelt! Engem ki szeret? – és az ajtóban megjelenik a férjem. Ő is kap egy cuppanós    

          puszit, majd leülünk reggelizni.

Ülünk az asztalnál, reggelizünk, beszélgetünk, tervezzük az utazást.  Imádom ezt az egy hetet, karácsony és szilveszter közt. Mindig próbáltam úgy szervezni az éves szabadságaimat, hogy ezt az időt együtt tölthessük ilyenkor. Ez idén is sikerült. Ez már a tizedik karácsonyunk hármasban. Ilyenkor sokáig alszunk, pizsamában reggelizünk, utána bambuljuk a Tv-t, vagy valami jó DVD filmet, elmegyünk sétálni, korcsolyázni vagy csak kártyázunk a jó meleg szobában. Egyszóval idén is jók a kilátásaink a kellemes időtöltésre, még a mai napra van egy rokonlátogatás, de utána csak hármónké a világ.

 Villany lekapcsolva, fűtés beállítva, macska a helyén alszik, mindent elpakoltam, amire szükségünk lehet. Akkor, zárhatom az ajtókat. A fiúk már a kocsiban ülnek kint a ház előtt. A jobb hátsó ülés az enyém, mellettem a fiam, aki már bányássza is elő a hátizsákjából a kedvenc könyvét, amiből majd olvasnom kell az út folyamán. Elindultunk, férjem rutinos, jó vezető. Nem rohanunk, csak úgy kényelmesen gurulunk lefelé a főúton az autópálya elágazás felé. A két fiú hangosan nevetgél. A tegnapi ebéd után történt kis malőr miatt, mikor is a Nagyszülőknél véletlenül Apa sót rakott a kávéjába.  Jóízűen kacagnak, én közben lapozgatom a könyvet, keresem a soron következő fejezetet. Rákanyarodunk az autópályára vezető útra, én még mindig lapozgatok, fiam közben adja az utasításokat, hogy ne a következőt, hanem az azt következő fejezetet olvassam fel neki. Már fejből tudja a történetet, de azért minden évben újból és újból el kell olvasnunk. Végre megtalálom a keresett oldalt, és éppen elkezdeném az olvasást, mikor feltűnik, hogy miért nem gyorsul az autónk, pedig már elértük a kereszteződést, és innen már 70-el lehetne száguldani. 

Felnézek a könyvből és látom, hogy a férjem feje előrebukva a kormányon, kezei ernyedten a teste mellett.  A kocsink lassul, bár még így is vagy 50-el haladunk, az irányítatlan autóval. A másodperc tört része alatt kikapcsoltam a biztonsági övemet, és előre hajolok, a baloldalra kisodródó autóban, és üresbe teszem a sebváltót, és behúztam a kéziféket, majd benyomom a vészvillogót. A fejem elkezdett zúgni, a fiam meredten néz rám, nem kérdez semmit, érzi, hogy baj van. Szólongatom a férjemet, és próbálom a fejét hátra hajtani. Kigombolom az ingét, és egyre hangosabban kérdezgetem, hogy mi történt. Válasz nem érkezik.

Kiugrok a kocsiból, kezemben a telefonom. A mögöttünk megállt autóból, a vezető melletti ülésből egy nő száll ki, és hangosan kiabál valamit felém. Elindulok feléje és közben próbálok a telefonomon tárcsázni, tudom, hogy milyen számot akarok hívni, de az ujjaim nem engedelmeskednek. Remeg a kezem. Autók száguldanak el mellettünk kétoldalt, némelyikből ki kiabálnak felém. Nem értem mit mondanak, és nem is érdekel.  A nő is elindul felém, valamit mond, beszél, mozog a szája, én nem hallok belőle semmit, csak zúg a fejem. Odanyújtom neki a telefonomat, remeg a kezem, majdnem elejtem a készüléket.

-    A férjem! Nagy baj van! Kérem, segítsen!

A kezébe nyomom a telefonomat, és elindulok vissza a kocsinkhoz. Kinyitom az autó ajtaját, kikapcsolom a férjem biztonsági övét, és próbálom a fejét egyenesbe tartani. A kocsink előtt megáll egy autó. Egy fiatal férfi rohan oda hozzám, még a kocsijának a motorját sem állítja le, és az ajtót is nyitva hagyja.

-   Orvos vagyok! Tudok segíteni?

Hallom a hangját, értem a kérdését, de nehezen jön ki hang a torkomból. Gyorsan elmondom az orvosnak, hogy a férjemnek van egy szívbetegsége, és, hogy a kabátja zsebében ott vannak a gyógyszerei, amiket szedni szokott rá. Szerencsére a mögöttünk levő autó utasai a nő és egy férfi is odaérnek mellénk. A nő elmondja az orvosnak az eddig történteket. Az orvos szakszerűen, a másodperc töredéke alatt mindenkinek kiosztja a teendőket.

-  Ön visszaül a gyermek mellé az autóba, és megnyugtatja őt, hogy nincs semmi baj. - mondja nekem.

A nőt utasítja, hogy azonnal tárcsázza a mentőket, és elmondja neki, hogy mit mondjon a telefonba.  A nő férjét pedig megkéri, hogy segítsen neki kiemelni a férjem testét az autóból. Egy plédet terítenek le az úttestre, arra fektetik a férjemet.

Beülök az autóba, a fiam mellé. Folyamatosan kérdezget, hogy mi történt, mi van az apukájával, mit csinálnak a bácsik apával a kocsi mellett, ahova most ő nem nézhet oda. Nagy nehezen meg tudok szólalni. Elmondom a gyermeknek, hogy Apa most rosszul lett, de nincs semmi baj, mert éppen egy doktorbácsi állt meg előttünk az autójával. és már segít is apának, és a mentők is hamarosan megfognak érkezni.

Az orvos megkér, hogy segítsek neki és a férfinek az újraélesztésben, addig a férfi felesége szóval tartja majd a fiamat. A nő készségesen a kocsink felé fordul, lehúzza a kocsi ablakot és a testével eltakarva az úttesten fekvő férjemet, beszélni kezd a fiamhoz. Megpróbálja megnyugtatni. Az orvos és a férfi eközben már derékig levetkőztették a férjemet, az ingujjakat ollóval szétvágták, mindkét karját szabaddá tették, egyszóval előkészítették őt a mentősöknek.  Az orvos elmondta, hogy mikor kell majd a levegőt befújnom, míg ő a mellkasának a nyomásával próbálja beindítani a szívritmusát. Az orvos utasításainak megfelelően letérdelek a csupasz hideg úttestre, és a férjem arca fölé hajolva végeztem a befúvásokat. Közben újabb és újabb autók álltak meg mögöttünk és előttünk. Jöttek és kérdeztek, hogy miben tudnának segíteni nekünk. Két újabb orvos van köztük, így én és a nő férje átadjuk a terepet a profiknak. Az orvosok egyre elkeseredettebben és idegesen viselkednek.

- Hét perc! Hét perc! Több mint hét perc! – szajkózzák az orvosok.

Végre megérkezett a mentő, és folytatják a magukkal hozott defibrillátor segítségével az újraélesztést. 

Engem visszaparancsol az egyik orvos a kocsiba a gyermekem mellé. Kisfiamnak ezer és ezer kérdése van, a történtekkel kapcsolatban, próbálok válaszolni neki, de a hangom el-el akad, ezért megkérem, hogy csendben mindketten imádkozzunk, azzal tudunk most a legtöbbet segíteni az apukájának. A kocsi mellett álló nő és egy idősebb hölgy, aki talán valamelyik orvossal jöhetett ide, is csatlakoznak hozzánk.

A mentősök és az orvosok közben folyamatosan beszélnek egymással, de egy szavukat sem lehet érteni, orvosiul beszélgettek egymás közt. Annyit értek csak meg, hogy már újra lélegzik, én úgy gondolom, hogy akkor már nincs nagy baj, Ámen. Ki szeretnék szállni az autóból, hogy odamenjek a férjemhez, mikor valaki bekopogott az ablakon, egy rendőr az. Megkér, hogy száljak ki, mert beszélni szeretne velem. A rendőr elkezdi felvenni az adatainkat, ez most az az állapot, amikor azt sem tudom, hogy mi a mamám neve. Komolyan el kell gondolkodnom minden kérdésén, majd rövidre zárom a beszélgetést és odaadom a rendőrnek a nálam levő iratainkat inkább.

Közben folyamatosan megy a rohangálás a mentőautó és a férjem földön fekvő teste közt. Már ráemelték egy hordágyra, de megint történt valami, újból leállt a szíve.  Közben a többi rendőr próbálja rávenni a mellettünk elhaladó folyamatos autósort, hogy haladjanak kicsit gyorsabban. Beindult a katasztrófa turizmus. Egyszer csak az egyik mellettünk elhaladó autóból kinyúl egy kéz ami mobiltelefont tart, és a földön fekvő férjemet kezdi fényképezni. Az egyik rendőr elkapja a kezemet, mikor az autó felé indulok, azzal a szándékkal, hogy kirúgom az illető kezéből a telefont. A rendőr annyit mond, hogy nem tegyek semmi butaságot, van most nagyobb problémánk is. Igaza van.

A mentősök és az orvosok tovább küzdenek a férjem életéért, sikerül stabilizálniuk az állapotát, újból lélegzik. Ekkor hangzik fel a mentőautó visító hangja, most rakják be férjemet az autóba, és már indulnak is vele. 

Az orvos, aki eddig folyamatosan segített, most elmondja, hogy melyik kórházba viszik a férjemet, és hol kell érdeklődnünk majd utána. Már csak négy autó áll a középső sávban. Előttünk az orvos autója, mögöttünk az ismeretlen házaspáré, és az mögött a rendőröké, akik irányítják a forgalmat. Megköszönöm a házaspárnak és az orvosnak a segítséget. Nem tudok folyamatosan szép kerek mondatokkal kommunikálni, de talán ezt most senki nem is várja el tőlem. A búcsúzkodás után az egyik rendőr lép mellém, és megkérdezi, hogy vagyok-e olyan állapotban, hogy autóval menjek tovább a férjem után a kórházba. Eddig a folytatásig agyilag még nem jutottam el, így megkérem őt, hogy a tőlünk 50 méterre levő benzinkúthoz álljon be az autónkkal, és majd onnan kérek segítséget valamelyik családtagunktól.

Mindenhol zöld csempe, halványzöld. Hasonló zöldes a színe, mint ami a fürdőszobánkban is van. Régen sokszor vitáztunk a férjemmel viccből, hogy halványzöld, vagy halvány keki színe van-e a csempének. Mintha uszodában lennénk, mindenhol csempe, hatalmas üveg ablakok, és automata üvegajtók, zöldruhás emberkék futkosnak, rohangálnak körülöttünk. Lépcsőn fel, lépcsőn le, üvegajtón keresztül. Mindenkinek dolga van, mindenki siet valahova. Nem, ez nem egy uszoda. Ez egy kórház. Ez egy kardiológiai központ. Még a neve is ronda. Nem, ez nem egy uszoda, hiszen itt hideg van, nagyon hideg. Nem értem, hogy más miért nem fázik, az a nővérke is csak egy szál zöld köpenyben van. Megyünk emeletről emeletre, jobbra-balra. Olyan feliratok vannak, amiket még kiolvasni sem igen tudok, de valahova ide kell jönnünk.

Az egyik pultnál levő nővérke megszán minket, látja, hogy nagyon elveszettnek nézünk ki. Eldadogom, hogy miért vagyunk itt. Végignéz rajtunk, majd közli, hogy rögtön jön a főorvos, és a továbbiakat majd ő mondja el, addig üljük le, és ő addig hoz nekünk valamit. Kávét, forró csokit, mit szeretnénk? Pocsék íze van annak a valaminek, amit hoz, és hideg is. Ez minden, csak nem forró! Megérkezik a főorvos, első kérdése, hogy mennyi idős a kisnagyfiam, mikor közlöm, hogy tíz éves, akkor megkéri az ügyeletes nővérkét, hogy foglalkozzon vele, addig, amíg mi bent leszünk a kórteremben.

Megyünk jobbra-balra, egy szobában beöltözünk, köpeny, sapka, lábvédő, minden zöld! Már jojózik a szemem tőle. Egy hatalmas kórteremben vagyunk. 8-10 ágy van benn, minden ágy mellett annyi gép és monitor és egyéb műszer van, hogy megszámolni sem tudom. A gépek kattognak, pittyegneg, csipognak, és néha sípolnak. Ilyenkor az itt levő nővérek és orvosok oda rohan a sípoló ágyhoz, összehúzzák a függönyt, és valamit csinálnak a függöny mögött. Nem akarom tudni, hogy mit csinálnak! A főorvos odavezet egy ágyhoz az ablak mellett.  Igen, itt fekszik.

Nincs még két órája sem, mikor még a reggeli forró kakaónkat kortyoltuk mindhárman otthon, a karácsonyfánk mellett a jó meleg szobában. Jókat nevetgéltünk, hogy mennyi zsetont nyert el tőlem az előző esti pókerpartin. Jóízűen megreggeliztünk, összekészülődtünk, és vidáman útnak indultunk a rokonokhoz, kocsival. Utána pedig. Utána pedig…megállt a kocsi…valaki hívta a mentőket…ott feküdt az úttest közepén…hat orvos próbált segíteni…több mint hét perc…újraélesztés…elszáguldott a mentő. Igen, most itt fekszik, csak fekszik.

Az orvos közben beszél, mondja, mondja, mondja, én pedig csak azt érzem, hogy fázok, nagyon fázok, itt biztosan nem fűtenek. Ott egy radiátor az ágy mellett, mindjárt odamegyek és feltekerem a fűtésszabályozó gombját, mert meglehet fagyni ebben a kórteremben! Az orvos csak beszél, szavakat hallok, amiket nem értek, vagy csak nem akarom megérteni!  Cardioplegia…40-es cukorszint…több mint hét perc…az újraélesztés sikerült, de …hirtelen szívhalál…ha csak öt perc lett volna…mindent megtettünk…mélyaltatásban tartjuk…több mint hét perc…a CT negatív…több mint hét perc…ő már csak a teste…hét perc…hét perc…hét perc...asszonyom, hallja amit mondok…asszonyom, hallja amit mondok…asszonyom jól érzi magát…asszonyom…valaki jöjjön ide segíteni!

Szilveszter van. Kint süvölt a szél és nagyon hideg van, de útnak indulunk lassan újból a kórházba.

Az elmúlt hét egy agyilag fel nem fogható káosz. Pár barátnak és rokonnak elmondtam a történéseket, és azok adták tovább a távolabbi barátoknak, távolabbi rokonoknak a hírt. Ha éppen itthon vagyunk, egyfolytában csöng a vezetékes telefon, de útközben is néha mindkét telefon egyszerre szólal meg, és valamelyik ismerősünk érdeklődik, és jókívánságait fejezi ki. Naponta vagy százszor elmondom azt a keveset, amit nekem elmondanak az orvosok a kórházban tartózkodáskor. Mélyaltatásban van, nem sikerül felébreszteni, de stabil és változatlan az állapota. Azt a mondatot, hogy az már csak a teste, nem akarom tudomásul venni.

Elindulunk a kórházba kisfiammal. Kint már sötét van, és fúj a szél. Délelőtt mikor utoljára voltunk bent, akkor sem volt jobb idő. Most annyival rosszabb a helyzet, hogy a város tele van vidám felszabadult, jókedvű emberrel. Készülnek a szilveszteri bulikra. Felfoghatatlan, hogy kettőnkön kívül itt mindenki milyen jól érzi magát. A kórházban a kisfiam, mint egy jó kiskatona, leül a szobában ahol át kell öltöznöm kórházi ruhába, mielőtt bemehetek a kórterembe. Lelkemre köti most is, mint az elmúlt héten minden nap, hogy mondjam meg az apukájának, hogy nagyon szereti és sok puszit is küld neki. 

Állok az ágya mellett, pittyegnek a gépek körülötte, a nővérke most végzett rajta valami vizsgálatot. Már csak két beteg van az intenzív osztályon, a másik beteg eszméleténél van, megfigyelésre tartják már csak bent, most búcsúznak tőle a látogatói. Vidáman Boldog Új Évet kívánnak egymásnak. A férjem alszik. Csak állok az ágya mellett, szorongatom a kezét, de semmi reakció, már egy hete. Az elmúlt napokban többször előfordult, hogy kinyitotta a szemét, de nem nézett sehova, csak nyitva volt a szeme. Sokszor meg-meg mozdult valamelyik végtagja is, ilyenkor boldogan rohantam az ügyeletes nővérkéhez. Ő azonban minden esetben közölte, hogy ez csak a test reflex mozgása, nincs mögötte direkt cselekvés. Bejön a kezelő orvos, elmondja a szokásos orvosi dolgokat, amiket én nem értek, nem akarok megérteni. Én csak a férjemet akarom visszakapni.

-  Kipróbálunk valamit. – közli velem az orvos.

Megkér, hogy hangosan kiabálva, szólítsam a férjemet a nevén, és ő majd közben nézi a műszereket, hátha valami változás mutatkozik rajtuk, és a tehetetlen agy ad valami kis jelet. Kezdetben halkan, majd egyre hangosabban és hangosabban kiabálom a nevét, a végén már üvöltök. Az egész elmúlt hét fájdalmát kiüvöltöm magamból.

Csend van. Az orvos arcán látom a kísérlet eredménytelenségét, egymásra nézünk, és a szememmel elmondom neki, hogy ne mondja ki hangosan azt, amire most gondol.

Fogom a kezét, magamban boldogabb új évet kíván neki. Lassan indulnom kell. Még egy utolsó kéz simítás, egy cuppanós puszi a homlokára.

 -  Jó éjszakát! Szeretlek! – mondom neki, majd elindulok kifelé a kórteremből. Az ajtóból még visszanézek.                Alszik. Az arca békés, kisimult, a légzése egyenletes.

Rohangálok a lakásban, egy szál pizsamában mezítláb, emeletről a konyhába, majd le a garázsba, újra az emeleten vagyok a fürdőszobában. Hallom, hogy csörög a telefon, de csak a hangját hallom a csörgésnek, a telefont nem találom sehol. Kiszaladok a kertbe, most onnan hallom a csörgést. Sötét van, és nagyon hideg. Felébredek, álmodtam. Kába a fejem. Egy órával ezelőtt mondta a fiam, hogy most már feküdjünk le, mert álmosak leszünk délelőtt, mikor újból bemegyünk apához. Január 1. hajnali három óra van. A telefonom azonban tényleg csörög a párnám mellett. Ismeretlen szám. Nem mozdulok, nem tudok mozdulni. Ha fontos a hívás úgysem hagyja abba a csörgést. Felveszem a köntösöm, és a csörgő telefonnal a kezemben elindulok az emeletről a földszintre. A konyhában állok. Nem akarom felvenni a telefont, de az ujjam mozdul. A fülemhez emelem a készüléket.

Összeomlott körülöttem a világ. A következő pillanatban már a kövön térdelek, és az öklömmel ütöm azt. Ordítani tudnék, de nem jön ki hang a torkomon, pedig sajnos ezt most nem álmodom, az most itt a valóság. Tehetetlen dühöt érzek, és nem tudok tenni semmit. Csak csikorgatom a fogaimat, és lassan el kezdenek potyogni a könnyeim.

-   Részvétem, asszonyom. – hallom az orvos utolsó mondatát, valahonnan nagyon-nagyon távolról –   

    részvétem, asszonyom, részvétem, asszonyom…